Magamról pár szó

Bánhegyesy Tünde: Dzsessz

du-du-dha, déjà vu,
kérdezlek, mondd csak, melyik szám ez,
mindegy, tündérem, a dzsessz, a dzsessz
jó-jó-jó, hát érezd jól magad,
száguldó a ritmus, elragad,
szólanak brilliáns szólamok,
a zongora tüzet fog, lobog,
a klaviatúra táncparkett,
förgeteges stílus, dzsesszbalett,
flitteres selyemruhában kering
a gyönyörű, rafinált, elegáns szving,
kócos, bolondos, esztelen,
vetkőzik, mindjárt meztelen,
rőt lánggal ég és vágyra szít,
érzéki nászdal, megvadít,
perzsel, úgy éget, mint a szesz,
nem kell az alkohol, csak a dzsessz,
szeress, mert szerethetsz, szeretkezz,
gondolatban is, ha szól a dzsessz, ez a dzsessz.

A repülés
A távoli horizont nem csak tekintetet vonz,
Mivel nincsen szárnyunk, képzeletünkkel szállunk,
Meglovagoljuk a szelet, megérintjük a végtelent,
Nincs már számunkra távolság, ha van elég bátorság,
Különös, új világokat látunk, melyek felett suhanva szállunk,
Lábunk súrolja a tűzhányó csúcsát, látunk sok szépet és furcsát,
Rájövünk, hogy ez csak tévedés, ha eljön a reggeli ébredés,
De jött egy gondolatom, hogy álmomat ébren folytatom,
Ecsetem megtölti a lapot, a színek közt válogatok,
Kialakul a festmény, s avval...
Már más is láthatja miket összeálmodom nappal...

A kétrészes szegedi Tisza
Tisza Part I.
Fagyos téli délutánon
Jó meleg a nagykabátom.
Híd alatt sárgásan a Tisza tekereg
Hideg szobor mellett lábam beremeg.
Nem kényeztet a napsugár
Közel került a fátyolos láthatár.
Nem zsong a nádas, mindenütt csend.
Egy fáradt varjú köröz odafent.
Elmereng a Kalapos nő...
Mi is "kéne", talán több hő?
Fejére száll a fáradt varjú,
Ebből még nem is lenne gond...
De elrebben hirtelen...
S helyén marad egy pont.
Tisza Part II.
A folyó mentén apró kavicsok közt egy hatalmas kő,
Rajta fáradt varjú ápolja tollát, akár egy igazi nő.
Csendesen kanyarog a lankák közt a Tisza,
Lapos ez a környék, mint a Mona Lisa.
Lassan, hangtalanul siklik a vízen
Egy fa letört ága, s rajta hangyák tízen.
Puhán süpped egy kóbor kutya lába a parton,
Egy alak lépdel a hídon, s kezében egy karton.
A kartonból kivesz egy távcsövet,
Szemügyre veszi a környéket, s a nagy követ.
Kihúzza magát a madár, akár egy nagykövet,
El is fordítja az alak a messzelátót,
S megpillantja a faágat, (balra-át volt).
A hangyák sorban ülnek a szélén,
A legnagyobb, talán a főnök a végén.
A kutya az alakhoz simul a hídfőnél,
Közben zajlik az élet a nagy kőnél.
Megsimogatja az ürge,
Szól az ebnek: Szaladj, Fürge!
Partot ér a bátor hangyacsapat,
Lemásznak szépen a nagy kő alatt.
Tudják, hogy erre sok morzsa vár,
Ekkor toppan eléjük a madár.
Jaj, de kááár!
De még semmi sincsen veszve,
Kóbor kutya eleresztve
Odaszalad a nagy kőhöz,
Az alak meg egy nőhöz.
Elrebben a fáradt madár,
Nincsen hangyavacsi ma már...
A többi szereplő boldog végre,
S Te is, mert a versnek itt a vége

Szekszárdon születtem. Ebben a kisvárosban egy iskolában dolgozom 1985 óta. 2009 szeptemberétől festek aktívan. Előtte összesen 5 képet festettem. 2010 elején lettem a tagja a "Bárka" Művészeti Szalonnak. Elérhetőségem: abrahambela @ gmail . com Több művész honlapját is elkészítettem: (Stekly Zsuzsa, Bágyi Zsuzsanna, Pribenszky Mária, Németh József Pál, Mözsi Szabó István, Király László, Molnár Zoltán, Szücsné Pál Ilona, Halász Anikó, Keresztes Zsuzsa, Móser Zoltán, E. Nagy Mária , Bárka Művészeti Szalon).

A levél
Hamarosan ideér a rideg, zord tél.
Pirosra csípi arcod a fagyos szél.
Száraz faágon én vagyok már csak
egyedül, - görbe, megdermedt levél.
Megcsípett reggel a könyörtelen dér,
Küzdök parányi, rövid életemért.
Nem hagyom magam, kitartok!
Tél, szél, hideg! tőlem mit akartok?
Testvéreim a fagyos földön eltaposva,
Egymás hegyén-hátán sárban és piszokban.
Összeseprik őket, elégetik mind egy szálig.
A többi fa mind leveleitől sorban megválik.
Én még bírom, kihúzom tavaszig!
Nem hullok le mocsokba, porba.
Kifeszítem magam a széllel dacolva.
Nem állok be odalent a sorba!
Csak pár hónapig kell kitartanom...
Felfrissülök majd a lágy napsugárban,
Összeszedem magam a forró nyárban,
Esőben fürdöm, s madarak dalában.
Csendben szállingóznak a lágy hópelyhek
Körülvesznek, mint puha, finom selymek.
A szél elcsendesül, altatót dúdol.
A többiek lassan eltűnnek az útról.
Fehér paplant kapnak a mezők, rétek.
A ragyogó palásttól az utak is szépek.
Ragyog a nap, a bárányfelhők máshol legelnek.
A vadludak rég elhúztak, délen telelnek.
Leszáll az éj, csillagok tükre ragyog a havon,
Szemben az állomáson hósapkás minden vagon.
Hajnalodik lassan, megdermesztett a fagy,
Élénkül a szellő, erőm lassan elhagy.
Nagyot üvölt a szél egyszer csak hirtelen,
Elragad, felvisz a magasba - jaj nekem!
Nem zuhanok, csak szállok fel egyenesen,
Meghódítom az eget, pörögve, dértől nedvesen.
Újból ragyog a napsugár, s megszárít.
Még mindig repülök fel, nincs, ami megállít.
Nem is volt nekem olyan jó ott a faágon,
Miért ragaszkodtam? Már kicsit bánom.
Álmodom, miközben óriás sassá válok,
Alattam mezők, rétek és nyíló virágok.
Tó tükrén csillan a tavaszi napfény,
Virágszegélyt kapott az erdei ösvény.
A tisztáson ezernyi apró lepke ring.
Rigódal száll fülembe, s kakukk hangja.
Ereszkedem lassan a rezdületlen tóra.
De a kakukkhang hamis, mert ez egy óra!
Véget ért az álom, indulnom kell sajnos...
Kenyerem már pirul, belül finom sajtos.
Kilépek a házból, arcomba csap a szél,
Száraz faágon ül egyedül egy levél...